Menetszél

Nem sok ilyen Apriliát látni az utakon
(Még több kép az Apriliáról a galériában, kattintson a képre!)

A szaksajtó áradozása ellenére nagy hátrányból indult nálam az Aprilia RSV Factory, ugyanis egy Ducati 999S helyére érkezett, amelyet ráadásul imádtam. Külsőre eleinte sokkal jobban tetszett a Ducati (tudom, hogy ezzel kisebbségben vagyok), de az RSV formáját is nagyon megszerettem az elmúlt három év alatt, amióta jó barátságban vagyunk. Most tartok ott, hogy ugyannyit mentem az RSV-vel, mint a Ducati 999-essel, így teljesen megalapozottan mondhatom: nem bántam meg a cserét.

A képeken látható Apriliám eredetileg fekete volt arany kerekekkel. Az sem volt rossz szín, bár sosem tudtam hova tenni, miért nem sikerült a vázat és a szintén aranyszínű villaszárakat és kerekeket egy színbe hozni. Aztán egyszer elhatároztam magam (pontosabban egy rendkívül figyelmetlen, de legalább annyira arrogáns hölgy segített ezt a döntést meghozni azzal, hogy nemes egyszerűséggel fellökött 20 km/órás tempónál, ami elég volt ahhoz, hogy az idomok többségén sérüljön a fényezés), és átfestettem a motort, méghozzá az Aprilia Bol d'Or sikerét (3. hely) ünneplő különkiadás mintájára. Ezzel sikerült igencsak megosztanom a társadalmat, mert akik értenek hozzá, azoknak nagyon tetszik, míg mások nem értékelik annyira a merész színkombinációkat.

Valahol a Dolomitiok egyik tökéletes aszfalttal borított szerpentinjén

Elég sok motort próbálgattam az évek során ahhoz, hogy megállapíthassam, az Aprilia RSV Factory az egyik legpraktikusabb superbike. Ezt a felfedezést időközben az angol Bike magazin is megtette - anélkül hogy forrásként megjelöltek volna -, amely a modell kifutásakor az egyik legjobb vételnek minősítette a RSV Factory-t utcai és pályahasználatra. Az eddig megtett 22 ezer kilométer alatt semmi baja nem volt, csupán a kötelező szervizekre és a kopó, fogyó alkatrészekre kellett költenem. Olaj- (én szigorúan ötezer kilométerenként cserélem az olajt), légszűrő-, fékfolyadék- stb. cserén kívül nem kellett rajta csinálni semmit. A többség számára elég kényelmes, számomra pedig az sem okozott gondot, hogy napi akár ezer kilométert megtegyek vele. Igaz ebben sokat segített az utólag vásárolt állítható magasságú kormány, amellyel gyakorlatilag egy perc alatt szupersportból sporttúrává lehet varázsolni a vezetési pozíciót.

Aki még nem ült olyan motoron (ezek általában az egzotikusabb olasz motorok), amelynek kovácsolt könnyűfém kereke van, az nem tudja, mit mulasztott el eddig. Az Öhlins rugóstagok az OZ kerekekkel elképesztően fordulékonnyá és ugyanakkor az íveken hihetetlenül stabillá teszik a motort. Megfelelő beállítás után - amit a haverok csak "fejre állított vasalódeszkának" hívnak - elég csak benézni a kanyarba, és a motor szinte előre kitalálja, mi a szándékunk, és már csak arra kell figyelni, hogy időben kezdjünk kigyorsítani.

Jó gumikkal szinte csak rá kell gondolni a kanyarra és már be is fordultunk

Az Öhlins futómű további előnye, hogy kevésbé tűnik keménynek, mint a sima R változat Showa elemei, így nemcsak pontosabb, de kényelmesebb - és persze sajnos jóval drágább - is a Factory kivitel. Érdekes tapasztalat volt, amit a nemzetközi internetes fórumokon sokan megerősítettek, hogy a Factory rendkívül érzékeny a gumira, azaz a típusára és az állapotára egyaránt. Nekem eddig a Dunlop GP Racer Endurance a legkedvesebb, de a Bridgestone BT 002 és 003 sem volt rossz választás, Michelinnel ugyanakkor nem viselkedett annyira jól. Kopott gumikkal is el lehet karistolni, sőt még élvezni is lehet, csak éppen semmi értelme. Ez akkor vált megkérdőjelezhetetlenné számomra, amikor Dél-Tirolban a Passo Mendola (Mendelpass) nevű "versenypályán" egyik nap kopott gumival, a másikon azonban már az új GP Racerrel mentem néhány fordulót. Akkor megfogadtam magamnak, hogy gumin sosem spórolok, még utcán sem.

A kép is igazolja, hogy sportmotorokkal is remekül lehet túrázni

Földi halandók számára bőven elegendő az a 147 lóerő, amit az enyémen mértek főtengelyen. Vannak sokkal erősebb motorok is, de motoros annál kevesebb, aki ténylegesen ki is tudja használni. Japán ezres sportmotorokkal sokan megelőznek a Hungaroring célegyenesében a tribün vége felé, de elég vicces dolog féktávon beszúrni és elfordulni mellettük akár belül, akár kívül. Persze egy rutinosabb motoros ugyanezt teszi velem egy tetszőleges típusú és teljesítményű gép hátán, de az tény, hogy az Aprilia sokkal stabilabb féktávon, mint japán riválisai.

Amikor én vettem a motoromat itthon, a listaárért két titán Akrapovic dobot is adtak, amelyektől a már említett kis baleset során szintén megszabadultam, ugyanis a titán dobokat nehéz, pontosabban lehetetlen reális áron javítani. Ezt igencsak sajnáltam, hiszen a gyári kipufogóval is remek hangja van az ezres V2-es blokknak, de nyitott sportdobokkal egyszerűen nem lehet betelni a "robajjal". Emiatt érthető, hogy gyorsan igyekeztem pótolni a hiányt és - a már említett fórumok böngészése során - rábukkantam egy Tigcraft nevű alternatívára. A Tigcraft egy japán cég, amely akkoriban még kizárólag Apriliákra gyártott kipufogókat (azóta már a japánokat is célba vették), mégpedig az Akrát megszégyenítő minőségben. Még az összekötő cső is titániumból készült, szelvényezett hegesztéssel. A hangja pedig össze sem hasonlítható az Akrával; a 60 milliméteres nyíláson a MotoGP-motorokhoz eléggé hasonló hangok törnek elő. Aki hallotta már a motoromat nyílt napon, az tudja, miről beszélek, aki nem, az hallgassa meg a videón!

Egy kis ízelítő, milyen hangja van az új kipufogókkal

Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, de tapasztalatból írom, hogy a japán motorosok többségének kevéssé érthető a visszajelzés fogalma. A minőségi futóműnek és váznak köszönhetően az Aprilia szorgosan jelzi a legkisebb változást is, ami a kerekek alatt történik. Nem kendőz el semmit, nem hiteti el a motorossal, hogy jobb, mint amilyen valójában. Ha valamit elszúrsz, akkor kisegít a bajból (fék, futómű és kormány-lengéscsillapító), de attól még érezni fogod, hogy nem jól csinálod. Az RSV mindig torzításmentes tükröt tart a motoros elé, pontos képet adva az ember motorozásáról. Ez egy-egy gyengébb napon - mert ilyenje mindenkinek van - néha lehangoló, de annál felvillanyozóbb, amikor az ember elkapja a fonalat. Akkor földöntúli elégedettség szállja meg a motorost, és ezért az érzésért megéri olasz motorral közlekedni. Nem biztos, hogy a leggyorsabb vagy vele, de hasonló tempónál jóval több élvezetet nyújt, mint a japánok. Az emberek többsége pedig ezekért a ritka pillanatokért ül motoron, amiből az Aprilia valamivel többet képes produkálni, mint a vetélytársai.

Az állítható kormánycsutkák sokat javítottak a komforton

Ha valakinek csak a köridő számít, az úgyis japánt vesz, mert ahhoz olcsóbb a tuning is, és előbb-utóbb túltesz majd az olasz motorokon (kivétel azokon, amelyekre vagyonokat költenek). Az azonban sosem fogja azt a motorozási élményt kapni, mint egy olasz motoron. A Ducatinak a világ más tájain, de főként itthon valamiért sokkal nagyobb a nimbusza, mint az Apriliának, ennek ellenére, ha valaki félre tudja tenni a sznobizmusát, érdemes kipróbálnia egy RSV-t, mert kellemes meglepetésben lesz része. Ráadásul az a klisé teljesen igaz - saját tapasztalatból mondom -, hogy az Aprilia ugyanazt nyújtja, mint a Ducati, csak fele annyi pénzért. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már csak az MV Agusta hiányzik a repertoárból. Azzal győzködöm magam, hogy a család előtérbe kerülésével egyre kevesebb időm lesz motorozni, ezért egy kevésbé radikális motort is vehetnék a családi kombi mellé. Fontolgatom, hogy megválok az RSV-től, de néha rám tör az aggodalom - vagy a kapuzárás előtti pánik -, hogy hülyeséget csinálok, és ilyenkor mindig leveszem a hirdetést.