Menetszél

Előttem az utódom

Motortesztelőnek lenni - bár rettentően idétlenül hangzik - néha olyan, mint egy általános iskolai pedagógusnak, akinek az orra előtt cseperednek fel kis védencei. Ez alatt rengeteg sok szép pillanatot okoz az egyre nyiladozó intellektusok és személyiségjegyeik megfigyelése. Nagyjából így vagyok én a Hornettel is, amelynek azóta követem a karrierjét, hogy közel tíz éve, 1998-ban megjelent a Honda európai kínálatában. Az első változat nyergében felejthetetlen élményeket gyűjthettem, melynek titka igen egyszerű, ám sok motorgyár számára mégis megoldhatatlan rejtély volt, és maradt is: a Hornet a motorozás lényegét csípte meg, mind a külsejét, mind a felépítését tekintve mindenféle sallang, csicsa és túlbonyolítás nélkül. Az alkatrészeit és főbb elemeit külön-külön vizsgálva lehet, hogy sokszor alulmaradt a konkurenciával szemben a műszaki táblázatok és katalógusadatok versenyében, de a gyakorlatban valahogy úgy összeállt az egész, hogy nehéz volt bármibe is belekötni.

Csak egy fokozatkijelző hiányzik

Az eladások ugyanezt igazolták, így aztán a Honda elégedett mosollyal ült is a babérjain, csak arra vették a fáradságot az évek alatt, hogy egy apróbb ráncfelvarrást, majd egy szolid technikai frissítést hajtsanak végre a 2005-ös modellévre, ám ezeket leszámítva a Hornet megmaradt olyannak, amilyennek annak idején kitalálták. Nagyjából ugyanazt tudta a második generációs modell, mint az előd, csak még egy kicsit finomodott, így az élményfaktor megmaradt, ám a nagyérdemű elvárásai igencsak megnőttek az évek alatt. A konkurencia szép lassan nyugdíjba küldte a csupasz középkategóriás motorok húzónevét, jöttek a befecskendezős, sportmotorblokkos, aluvázas csodák, a Hornet kiöregedett csatalóként loholt a többiek után. A Honda válaszára egészen tavaly őszig kellett várni, az októberi kölni Intermoton rántották le ugyanis a leplet a legújabb Hornetről, amely fizimiskáját és technikai tudását tekintve jelentős változásokon ment keresztül.

Hornetek egymást közt

A külső megítélése ízlés dolga, nekem első látásra nem tetszett, pedig az elődmodell a szívem csücske volt, mivel zseniálisan ötvözte a klasszikus stílusjegyeket a modern vonalakkal. Ez az új "csőrös", futurisztikus design néhány éve még nagyot ütött volna, ám a Yamaha Fazer, a Kawa Z750 és a Suzuki GSR után inkább csak egy utánlövésnek érzem a dolgot, számomra nem tud kiemelkedni a tömegből. Élőben aztán sokat javított a Hornet, amire a gyakorlati vizsgán csak még inkább rátett egy lapáttal, ugyanis a motorra felülve egyből bebizonyosodott, az átszabott külső alatt ott lapul az előd szelleme. Az üléspozíció gyakorlatilag változatlan, a keskeny nyeregbe és tankba szinte belesimulunk, a kormány egyszerre kényelmes és sportos, minden feltétel adott a felszabadult motorozáshoz. Szerencsére már a múlté a szivató, a legújabb CBR600RR-ből átvett erőforrás természetesen befecskendezős, és nem mellesleg jóval könnyebb, kompaktabb és persze erősebb a korábbi motornál. Tipikusan hondás, hogy az indítógombra pöccintve kétezer felett melegszik a motor, és csak szép lassan esik vissza a fordulatszám, ezt korábban motorgyilkos megoldásnak tituláltam volna, de nyilván az új olajoknak és felületkezelési eljárásoknak köszönhetően ez már meg sem kottyan a modern négyhengeres blokknak.