Egyetlen óriási henger arasznyi úton járó vaskos dugattyúval. Elöl Roadholder villa, hátul semmi rugózás. Mélyfekete festés és temérdek csillogó króm. Így nézett ki egy igazi Norton az ötvenes években, és nem sok vérbeli veteránmotor-barát akad, aki ne szeretne egy ilyen nyugodt járású, vastag hangú angol gépet. A Nagy Négyest Ocskay Zoltán mutatja be.
Amikor különböző francia gyártmányú motorok beépítését követően 1908-ban az angliai Birminghamben lévő Norton-üzemben elkészítették az első saját tervezésű erőforrást, valamiért azt gondolták, 92 mm-es furat és 120 mm-es löket lesz az igazi. Ez összesen 633,7 cm3-t adott ki - tekintélyes méret, akár tejeskannának is megfelel már, csak annak éppen nehéz.
A méret sokaknak tetszett, elképesztően nyomatékossá tette a motort, egyetlen jól sikerült munkaütemmel meg lehetett tenni néhány mérföldet. El is nevezték a gyárban Big Fournak, azaz nagy négyesnek. A "big" jelzőt nem kell megmagyarázni, a szám hátterében pedig a teljesítménykategória áll, ezt a motort négy lóerősnek minősítették. Tény, hogy ez a modell lett a gyáralapító, J. L. Norton kedvence. Ő meglehetősen fiatalon, 56 évesen, 1925-ben távozott az élők sorából, a Big 4 azonban jócskán túlélte.
Az egyszerű építésű, oldaltszelepelt, léghűtéses egyhengerestől 1954-ig meg sem vált a márka. Kezdetben zsákhengeres volt, a szelepek a jobb oldalon helyezkedtek el, a gyújtómágnes a henger előtt. A kipufogókönyök szinte függőlegesen zuhant le, majd a motor bal oldalán haladt a hátsó kerék felé. Máskülönben a korai Big 4-okon nem volt túl sok különleges megoldás. Szíjhajtás, alacsony váz, hosszú tank, a keréktárcsákat súroló patkófékek.
James Lansdowne Nortonról tudnivaló, hogy eredetileg szerszámkészítő - mely tudomány az egész vasas szakma alapja -, és eme jártasságát élete során mindvégig igyekezett hasznosítani. Csak a tökéletes munkát tudta elfogadni, ami szép tulajdonság a munkapad mellett, de nem mindig előnyös az igazgatói székben. Minőségmániája és a profitszerzés iránti érdeklődés teljes hiánya szép lassan a csőd felé vitte a céget, amelyet 1913-ben átvett egy szintén szerszámkészítő kollégája, R.T. Shelley, aki mellesleg egyik fő hitelezője is volt. Szerencsére a gazdasági mentőöv mellé sportsikerek is érkeztek, a brooklandsi pályán számos Norton-győzelem született ebben az időben, és elkezdhették használni az "unapprochable", azaz "megközelíthetetlen" jelzőt a Norton motorkerékpárok nagyszerűségének jellemzésére.
Óvatosan bár, de folyamatosan fejlesztették a motorokat, köztük a Big Fourt is. 1915-ben megjelent a háromfokozatú Sturmey-Archer váltó a Norton gépeken, s épp egy Big Fouron próbálták ki. Az első világháború idején alakították ki a Nortonok számozással való megkülönböztetését, ami kissé kaotikus lett. A Model 1 és a Model 25 közötti elnevezések használata ugyan logikusnak tűnik, de pont a Big 4 volt az, amely kezdettől rést ütött ezen a falon, hiszen két megjelölést is használtak rá (Model 1 = Big 4), nem beszélve a későbbi 30, 40, 50 vagy 55 jelzésekről.
A Big Four hamarosan nemcsak háromfokozatú váltót kapott, hanem lánchajtást is, jóllehet a tradíciókhoz ragaszkodó motorosok továbbra is választhattak Nortont szíjhajtással és 600-as motorral, de azt Model 9-nak hívták. Aki még nem vesztett fonalat a sok szám láttán, annak elmondom: a húszas évek jelentős részében maradt a hosszú váz és a szögletes tank, de mire véget ért ez az érdekes évtized, már a Norton Big 4 gépeken is a henger mögé került a gyújtómágnes, polírozott fedél mögé az olajpumpa. A Norton motorok egységesebbek lettek, számos alkatrészük csereszabatos volt.
A dugatytyúk a kornak megfelelően két kompressziógyűrűvel készültek, az öntvényhenger és a hengerfej külön egységet képezett a korábbi "zsák" helyett, a szelepek perselyben futottak. Az olajteknőben összegyűlő olajat egy pumpa felnyomta az olajtartályba, így az ismét kenést tudott végezni, ellentétben a korábban szokásos "hadd menjen csak ki a földre, legalább nem lesz akkora por" rendszerrel, ahol az olaj a karterből egy kis csövön át a szabadba távozott.
A hangtompító 1932-ben a bal oldalról a jobbra került át, és "halfarok" végződést kapott. Az első villát a Norton készítette, a Webb nyomán, minimális eltéréssel. A kerékagyak 1932-ben változtak háromcsapos Norton-rendszerűre, és ezzel lehetővé vált a kerekek egymás közötti felcserélése. 1938-ban tokozott lett a szelepmechanizmus az oldalt szelepelt és a felülszelepelt modelleken egyaránt. Jellegzetes változás volt ugyanekkor a hangtompító két vékony csőben záródása, amelyre szinte azonnal a "tehéntőgy" gúnynevet ragasztották.
Utolsó kommentek