Rettegésnek indult, de kiváló mókaként zárult első kirándulásom a motor mellett szaladó karosszékben. Persze nem állítom, hogy télen-nyáron ilyennel szerettem volna munkába járni a csavargyárba vagy a téeszbe, veteránként azonban különleges szabadságélményt nyújt a több mint négy évtizede egybekelt Pannónia és Duna oldalkocsi.

Bármilyen hihetetlen, már az oldalkocsik világában is előfordult ráncfelvarrás: 1964-ben a kipróbált Duna OK3/A szögletes sárvédőt kapott az ívelt helyett, viszont szerencsére megmaradt rajta az űrkorszak motívuma, a szépséges alumínium orrdísz. Ahogy az esetek 90 százalékában lenni szokott, ezúttal is egy Pannóniához kapcsolódik, amire szakértőként mindenki hajlamos rávágni: T5. Nos, a helyzet ennél bonyolultabb, mert Csepelen is volt azért időnként (ezúttal 1966-ban) modellfrissítés, így ez a motor már a rusztikusabb tankjáról, vaskosabb hűtőbordáiról felismerhető P10 szériához tartozik. De mindez alig változtat a végeredményen: a fogat bájos és igazi unikum a mai közlekedés forgatagában, alig várom már, hogy elinduljunk vele egy próbakörre. Erre a Pannónia MGTSZ (Magyar Gépjárművek Túra Szakosztálya) átlagtartó versenyének szünetében kerül sor, de előtte a tulajdonos, Benzin Géza beavat néhány kulisszatitokba.


A beszállás például meghatározott koreográfia szerint történik, először a bal lábammal a motor és az oldalkocsi közötti taposóra kell lépnem, aztán a jobbat belendítenem a csónak padlójára, majd a balt utána emelve tudok becsúszni az ülésbe. Eddig tisztára olyan minden, mint egy versenyautóban, de itt csak bukósisakot húzok, nem kerül elém levehető kormánykerék. Első rúgásra felhördül a fejemmel közel egy magasságban a 250-es, egyhengeres motor, beáll a ring-ding-ding-ding dididing-ding-ding alapjárat, majd Géza egyesbe kapcsol és elindulunk.
Az első métereken elég bizarr és kiszolgáltatott érzés, ahogy a motorra akasztott koporsóban kerülgetem a parkoló körüli fákat, de kiérünk a műútra és kezd helyére kerülni a világ.

Hatalmas reccsenés kíséretében előkerül a kettes fokozat (a Pannóniáknál természetes jelenség, az enyém is ezt csinálta), majd jön a hármas, a négyes, és máris ötvennel zötykölődünk Herceghalom betonlapokból összetákolt útján. Ahogy kiérünk az aszfaltra, javul a helyzet, de a laprugós Duna oldalkocsik sohasem andalító kényelmükről voltak híresek. Igaz, a piros műbőrrel borított, epedarugózású ülés sokat tompít a keresztbordák és kátyúk ütésein. Hamar elillan a halálfélelmem, amihez azért a szerény - de persze a valóságosnál sokkal intenzívebbnek érződő – gyorsulásnak is van némi köze. Még 16 lóerősre feltornászott teljesítményű P10 is megküzd a fogat tömegével, nem véletlen, hogy Nyugaton inkább nagyobb, legalább 500-as gépekhez kapcsoltak oldalkocsit. Ilyenek azonban a szocializmusban nemigen voltak Magyarországon, miként Csehszlovákiában és az NDK-ban sem, maradt hát a szerényebb tempó és az öröm, hogy legalább egy ilyen háromkerekűhöz hozzá lehetett jutni családi járműként.

Ne feledjük, az oldalkocsisok nálunk az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kezdtek divatba jönni, körülbelül egy étvizeddel az autók tömeges elterjedése előtt. Gyártásukkal a jól ismert vízibuszokat is készítő váci Dunai Hajógyárat bízták meg, ahol a Pannóniák lehetőségeihez igazodva mindenekelőtt a tömeg (és persze a költségek) alacsonyan tartását célozták meg. Ezért készült az acélcsövekre épülő OK3 teste alumíniumból, ezért hiányzott róla a fedeles csomagtartó (az ülést előrehajtva lehet belepakolni), és ezért hiányzott róla a fék. De főleg az időjárás viszontagságainak kitettség miatt igyekeztek a legtöbben az első adandó alkalommal autóba átülni belőle, ezért 1975-ben, a Motorkerékpárgyár bezárásával a váci oldalkocsi üzem bezárása sem volt kérdéses.


Hétvégi hobbijárműként azonban egészen más megvilágításba kerül a P10-OK3 fogat, a legtöbb alkalmi utashoz hasonlóan én is fülig érő szájjal élvezem az utazást. Vezetni most nincs mód, de állítólag a tapasztalt motorosokat is komoly kihívás elé állítja: döntés helyett ezt kormányozni kell, körzőként fordul jobb kanyarban, szokatlan a kiterjedése, és mint egy KRESZ-könyvből megtudom, gyorsításnál kissé jobbra, fékezésnél pedig balra húz. Persze a rutinos pannóniások ebből szórakozást is ki tudnak sütni, például balra döntött motorral, levegőben forgó oldalkocsi-kerékkel parádéznak, hacsak a csónakban nem ül éppen utas, vagy találkozóra tartva épp nincs színültig rakva dobozos sörrel.


Benzin Gézával azonban maradunk a rendeltetésszerű használatnál, és békésen rójuk a köröket a Zsámbéki-medencében. Így, felszerelt plexiszélvédő nélkül a szél, és vele együtt az összes illat szűretlenül ér el hozzám, alattam néhány centire az aszfalt, mellettem pedig az útszéli növényzet szalad. Igazán természet közeli élmény ez, intenzívebb, mint amit valaha is átéltem kabrióban vagy roadsterben – egy letűnt korból, amikor a sebesség és a kényelem sokadlagos szempont volt a járműgyártásban. És amikor még hosszabb volt a lányok szoknyája…