Menetszél

Próbáltunk aludni az éjszaka, ami nehezen ment. Közvetlenül a határsorompó mellett vertünk sátrat, az este a kamionok hűtőaggregátorainak morajlása mellett telt.

Körülbelül három óráig tudtunk szenderegni, ezután folyamatosan érkeztek az újabb határátlépők. Egy-egy autóban, például Daewoo Nexiába bezsúfolódva hatan, kisgyerekekkel - így aludtak, vagy lefeküdtek a földre, egy pokrócba, a porba. Ami nem egyszerű por, hanem kb. négy centi vastag, és ha belelépsz, konkrétan elsüllyed benne a cipőd.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Gyönyörű napfelkeltére ébredtünk. A toalett reggel igencsak kimaradt, mert nem volt sehol semmi, csak szemét köröskörül, így csak egy fogmosásra jutott. A többit átvittük Üzbegisztánba, ahol útközben legalább egyedül lehet az ilyen dolgokat elvégezni.
 
A határátkelő hét helyett fél kilenckor nyitott. A kazah oldalon a sorompós, a kezelő, a finánc, a passcontrolos, majd a másik sorompós - mind pénzt várt, hiába. Az üzbég oldal előtt, a senki földjén óriási sor állt, az említetthez hasonló körülmények között. Várták az útlevélkezelést - beragadtak a két határ közé -, embertelen körülmények között, se vissza, se előre. Képzeljetek el egy kismamát a csecsemőjével...

Megpróbáltunk előremenni, és megtudakolni, mi az aktuális teendő ezen a határon. Ezúttal szerencsénk volt. Biztos szimpatikusak lehettünk nekik, és soron kívül elkezdődött a procedúránk. Editnek egy két négyzetméteres helyiségben, tizenkét férfiszagú sofőr között kellett intéznie a dolgokat, akik már a lincselés határán álltak.

Én addig a kocsiban vártam illetve szórakoztattam a körülöttem állókat. Nálam is akkor vált forróvá a helyzet, amikor a sorompós előreintett, és angolul kezdett nekem segíteni. Beindult az autóregisztrációs procedúra, ahol szintén mindenki nagyon készséges volt. Szóval az ügyintézés lassú, mert semmi infrastruktúra, de minden vámos szorgalmas, és ebben a szisztémában nem is lehet felgyorsítani a menetet.

Háromórás ügyintézés után végre üzbég földre léptünk, és újra élvezhettük a sztyeppe és a tevék nyugalmát. Újabb 350 km - nekünk ez durván öt óra, mert néha tök jó az út - az autó fogyasztása nagyjából 15 liter. Dízel sajnos ritkán van itt, úgyhogy mindenhol megállunk, és próbálkozunk a tankolással. Ha van, akkor kb. 150 forintnyi az ára. Pénzt váltani a bankban nem lehet - mindenki a bazárba küld, ahol feketén váltanak. Nem vicc, a nemzeti bankból küldtek a bazárba! Valószínűleg ez az élni és élni hagyni üzbég filozófia.

Az Aral-tó medre kiszáradt, sajnos a hajók a tavon elsüllyesztve innen 200 km-re vannak, így hát nem mentünk el odáig, mert nagyon fáradtak voltunk, Laci fejfájása kihatott a napra. Hatra értünk Nukusba, ami egy rohamosan fejlődő nagyváros. Tisztaság és víz jellemzi az utcaképet. Érdekesség, hogy itt egy turista nem tud minden hotelben megszállni, csak az arra kijelölt helyeken. Így találtuk meg a mi kis szállásunkat is. Jipeg joli - ami azt jelenti, selyemút. Klíma, egyszerű, de tiszta szoba, kaja és ráadásul wifi is van.

Kaja után meglepetésként kopogtak az ajtón, hogy ereszt a gumi az autón! Hála isten még időben vették észre, és köszi, hogy szóltak. Felfújtam a kereket, míg a helyiek idehozták a gumist, és felfújt gumival lábon, este fél tízkor elmentünk egy háború előtti műhelybe, ahol az emberek backgammont játszottak, és a fecskék fészket raktak a mennyezet alá!

A szerelést három ember 15 perc alatt megoldotta ókori gépekkel és emberi erővel. Gratulálok, ilyen szakembereket szívesen alkalmaznék én is! Amúgy a képen látható késpenge alakú kő volt a gumiban.

Tízre újra a szállodában, kint még mindig 36 fok - brutális a klíma. Jól aludtunk, most reggeliztünk, és megyünk a bazárba a "bankba". A mai terv: Khiva.

Laci állítása szerint kazasztán a Land Cruiserek országa, persze csak benzines V8-as fut. Annyi van belőlük, mint máshol a Ladából.

Reggeli után elindultunk, megnéztem a tegnap kihagyott mecsetet és főteret. A mecset új építésű, gyönyörűen faragott fakapukkal, a belső tér egyszerűséget és tisztaságot sugároz.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Az út a sztyeppén át vezet, kétoldalt kiszáradt sós medrek. Megálltunk egy falu közepén, igazi 21. századi kis ABC, mellette még a régi boltocskák öreg nénikkel, ahol választék nincs, de mindenki nagyon aranyos. Az egyik ilyen boltban vettünk krumplis és húsos lángost, az újban pedig egy isteni kenyeret, és folyékony kenyeret, amit útközben el is fogyasztottunk. Mennyei volt. 42 fok van. Kár, hogy nem a Samarával jöttünk...

Utunk során főleg tevéket láttunk, de a mocsárvidék közelében kecske, ló, tehén is volt. Délután 4-kor értünk Beynauba, Rixos hotelt akartunk keresni, de ebben a városban ilyen nincs, ami meg van, az nem igazán jött be, inkább tovább mentünk, és a sátorban alszunk.

Megtankoltunk az összes kannát, és tovább indultunk az Aral-tó felé. Az út nagyon gáz - 30-cal tudunk haladni.

Találkoztunk egy francia és egy német toyotás csapattal - minden volt náluk, szerintem még egy szerelő csapat is fel volt kötve valahova.

A határra 19.30-ra érkeztünk, ahol közölték velünk, hogy majd holnap reggel 8-kor nyitnak.

Nincs itt semmi, csak por. Abból viszont jócskán. Kinyitottuk a sátrat, előkaptuk a kaja-piát, és írjuk ezt a néhány sort. Este 11 van, és még mindig 38 fok. Ez ma nem lesz egyszerű.

Két-két órát töltöttünk a ruszki és a kazah határon - fejetlenség, kamionok ki-be, por, füst, legyek - mint a marhát, úgy terelték az embereket.

Ilyet nem igazán láttunk még. Minden esetben szeretnek minket. Amikor kész vagyunk egy vámossal, mindig megkérdezi: present? Hát persze, és előkerül a kis feles körtécske...

Kazah határ: busznyi ember álldogál a prérin, se ki, se be, pisilni sem tudnak, szóval nagyon gáz, nem embernek való.

Át a határon, kezdődnek az olajkutak, sok a teve. Síkság, rossz utak és hotelkeresés - de ma is sikerült. Atyrau teljesen a semmiből épült, az új negyed valami amerikai tartományra hasonlít, minden van.

Csupán nyolc ellenőrző pont és magyarázkodás színesítette utunkat, hamar ideértünk. Délután öt óra van, megnéztük az itteni Kremlt és a helyi nevezetességeket. Korrekt látvány egy ekkora városban összedőlő faházakat látni a belvárosban, amelyekben még laknak.

Helyi fiataloktól kértünk segítséget, hogy mutassanak egy jó hotelt, ahol van internet. Most itt vagyunk a Volga partján egy szállodában, tök jó, szimpatikus mindenki. Nemsokára megyünk enni valamit, kivételesen este 11 előtt.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Az út továbbra is a síkságon át vezetett, kiszáradt sós tavak, állattartás és dögunalom. Ilyet viszont nemigen láttunk még sehol - még Salt Lake City sem ilyen.

Holnap ugyanez vár ránk - átmegyünk Kazahsztánba. Egyre jobban beszélek oroszul, a kontroll-kontroll embereket már kiröhögöm - egy büdös vasat senkinek. Megkérdezem tőlük egy pár nyelven, hogy beszélik-e, mire ők nem igazán tudnak válaszolni.

Editnek konkrétan megtiltottam, hogy kinyissa a száját oroszul - ez így sokkal gördülékenyebb. Szegény azt mondja, hogy akkor tulajdonképpen minek tanult három hónapig... Azért az éttermekben vagy tájékozódásnál az orosz szó nélkülözhetetlen.

A matrac a földön azért volt, mert csak az egyik szobában volt klíma - úgyhogy költöztünk. Az a fura oldtimer pedig egy esküvői autó volt - szombaton ebben a templomban esküszik mindenki, aki számit Asztrahánban.

A sznobság és giccsparádé mértéktelen, határokat nem ismer.

Két napja csak szántóföldet látunk, faljuk a kilométereket, daráljuk a távot. Oroszországban - eddig - mindenki nagyon barátságos. Éjfélkor még pezsgett az élet Taganrogban. Egykor kerültünk ágyba, addig remek vacsorát ettünk (heringsaláta, palacsintába tekert lazac kapros tejszínmártással, az elmaradhatatlan szoljanka és egy üveg finom merlot).

Meg kellett várni azt az idióta emigrációs jelentést, amit a hotel intézett. A tegnapi mélypont után nagyon jól esett a reggeli várakozás, volt idő egy kis tengerparti sétára és a képek letöltésére.

11 után indultunk. Kétszer megálltunk megnézni, milyen az út menti élet. Az első alkalommal egy étteremben, de onnan gyorsan kijöttünk a félig megivott Nescafé illetve a ház mögötti illemhely láttán (Lacinak azóta is hasmenése van), másodszor pedig egy icipici közértben, ahol mindent lehetett kapni, még Laci kedvencét, pilményit is, de sajnos csak fagyasztva. Fénykép készült a nagyon kedves, beszélgetős, aranyfogú közértes nénivel. Aztán újabb kontroll, kontroll, kontroll.

Délután hatkor már 31 fok volt, negyed kilenckor pedig megérkeztünk Elisztába. Ez már Kalmükia, tehát mindenki buddhista és mandulaszemű. Egy órán keresztül kerestük a hotelt, közben bejártuk a várost, láttuk a buddhista nevezetességeket kívülről, sokszori útbaigazítás után eljutottunk a sakk városába. 1998-ban itt rendezték a sakkolimpiát, amelyre teljesen új városrészt építettek, ami ma egy szellemváros - a sakk-matt hitelt el is vetettük.

Visszatértünk a centrumba, ahol Öcsi barátunk - a város egyik menő helyének az egyik biztonsági őre, aki önkéntesen eljött velünk hotelt mutatni - mutatott egy éttermet. Az étel ma is ócseny fkuszná volt - kivétel a száraz borokat, amelyek legalább ütötték a tokaji aszút.
Holnap Asztrahán.